Nem ezt szántam második posztnak, szomorú is lesz. Ma temették el egyik óvónénimet, Eta nénit. Nekem mindig néni marad és nem lesz óvónő, bármennyire is gyerekes 23 évvel később nénizni.
Az óvodai emlékek gyorsabban és jobban megfakultak, mint szerettem volna, de ha nem is tudok felidézni minden apró részletet, annyi mindig megmarad, hogy örömmel töltsön el, ha visszagondolok. Ezt a posztot Neki szánom és egyben magamnak is, hogy leírva bármikor elolvashassam ezeket. Sok fontos dolgot nem írunk le, mert azt hisszük, sose felejtjük majd el. A felejtés sose pillanatszerű, hanem lassan minden elhalványodik.
Miért írok erről? Talán első nagy közösségi élménye mindenkinek a felnőtté válás felé, a szocializálódás útján az óvoda. Már sokkal nyitottabb, mint a család de még mindig eléggé zárt, hogy biztonságban érezhessük magunkat. Én nem így éltem meg az első napokat. Szökni próbáltam és ordítva sírtam anyámba kapaszkodva amikor értem jött első napon. Nem is tudom hogyan illeszkedtem be. Reggel mindig érkezéskor ki kellett keresni a jelünket és felakasztani a kerek fakorongokat a fa alakú táblára. Az enyém ki tudja hogyan a tulipán lett. Kék tornazsákomba és tisztasági zsákomba is belehímezte anyu.
Valahogy emlékeimben mindig napfény süt be az ablakokon, tavasz van vagy nyár esetleg kora ősz. A műszálas szőnyeget felmelegíti a betűző nap, mi játszunk rajta az Óvónénivel. Az óvoda alacsony lapostetős vörös téglafalú épület. Minden nap mások a naposok, akiknek ebéd előtt segíteni kell az Óvónéninek teríteni az ebédhez. Ez nagy tisztség, mert mi otthagyhatjuk a játékot az udvaron és bemehetünk az oviba akkor, amikor másoknak kint kell játszani. Piros és sárga műanyag kancsók, tea vagy kakaó van bennük, zománcozott merőkanál. Kötényt is kötünk. Ebéd után csendes pihenő. Mindig nehezen vészeltem át, nem nagyon tudtam napközben aludni. Két fémcsőből hajlított, összecsukható tábori ágyszerűségeken alszunk, amin egy vastagabb vitorlavászon a fekvőfelület. Figyelem a szőnyeg mintáit. Vagy a feldíszített karácsonyfát. (Talán ez az egyetlen téli emlékképem akkoriból. Az egész csendes pihenőt nyitott szemmel töltöttem és a karácsonyfát bámultam. Este emiatt korábban aludtam el.). Vagy nevetgélünk unokatestvéremmel aki mellettem alszik. Fejünkre is koppint. Az Ili néni. Aki nagyon jó gyerek és csendben bír lenni, az felkelhet a csendes pihenő vége előtt és Eta néni rajzol neki. Én mindig királylányt kértem, hogy rajzoljon nekem. Bárcsak egyet megőriztem volna a rajzok közül. Zsírkréták és félfamentes rajzlapok illata.
És még mennyi minden apró részlet kerül elő. Moziba vitt minket. Vagy nyáron megtöltötték az udvari medencét vízzel és mindenki strandolt. Homokozás. Csúszdázás. Mikulás ünnepségek (második téli emlék?). Építőkockák, dömperek, vödrök, lapátok. Halkrémes kenyerek. Frissen nyírt fű az óvoda udvarán. Délutánok, mikor anyumat vártam, hogy jöjjön értem és szinte már csak rám vigyáztak az Óvónénik. Mindig süt a nap.
Ő volt az Eta néni, akkor kinyíló világunk fix pontja. Az óvónénik nem öregszenek és nem halnak meg. Ők Felnőttek. Mindig mosolyognak, olykor délutáni játékhoz pamut melegítőt vesznek fel és miközben a kölykök játszanak, ők kötnek a padon valami pulóvert. Ők alkotnak.
A szertartás alatt furcsa módon valami pozitív jó érzés ébredt bennem. Ahogy ezek az emlékek előkerültek. Eta néni még halála után is alkotott.
Köszönöm, hogy ilyen szép óvodai éveket alkottál nekem, amelyekre szeretek visszaemlékezni. Megőrzöm és erőt merítek belőle. Ez a legkevesebb amit tehetek.
Rajzolj sok királylányt odaát.
