A minap érdekes vita bontakozott ki egy fórumon arról, milyen is az „igazi” művész. Mint utóbb kiderült, csak gyerekes provokálás volt, de érdekes közhelyeket dobott be az egyik fél, amelyek első hallásra nagyot szólnak, és szinte nem lehet velük vitatkozni. (A közhelyek olykor nagyon eredeti gondolatoknak tűnnek, csak alaposabban megrágva derül ki, hogy már nincs mit rajtuk rágni és valójában csak hátravetik az egész megértési folyamatot.)
Úgy érzem, mégis kell foglalkozni a témával, mert sok ember ilyen eredeti gondolatoknak látszó közhelyek mentén gondolkodik erről a dologról.
Egyik ilyen nagy megállapítás volt, hogy az „igazi” művésznek nem kell tanulnia a művészetet, mert anélkül is ért hozzá. Ennek párjaként ugyancsak igaz, hogy a művészképzés is felesleges, mert senkit sem lehet megtanítani arra, hogy tehetséges legyen. Az „igazi” művész az egyszerűen alkot és magától rájön a technikára, formára, hogyan fejezze ki magát.
Teljesen téves nézetek. Válasszuk szét a tehetséget és az alkotást. Lehet valaki tehetséges, de ha nem alkot, hiábavaló. Ha tehetség nélkül alkot, jobb esetben iparosmunkát végez, rosszabb esetben művészeti ámokfutást végez. A tehetséget valóban nem lehet megtanulni, de a meglevő tehetség csak úgy tud megnyilvánulni, ha megtanulja a kifejezés mikéntjét. Ez alól nincs kivétel. Számoljunk le a zsenikultusszal. Kényelmesebb azt képzelni, hogy a zsenik szent elragadtatásban mindenféle megerőltetés nélkül alkotnak. Mi sem áll távolabb az igazságtól. Ha látunk egy kimagasló teljesítményt, hajlamosak vagyunk irigyelni és csodaként tekinteni rá. Olyankor lássuk egészében a teljesítményt, és lássuk a befektetett munkát, energiát és alázatot, amelyet a felkészülés megkövetelt. Nincs ingyen ebéd. A nagy alkotások tehetséget ÉS munkát követelnek.
„Még hogy zseni! Harminchét éve napi tizennégy órát gyakorlok, és most azt mondják, hogy zseni vagyok!” (Pablo Sarasate, spanyol hegedűművész)
Megjegyzés a modern/absztrakt művészet kritikusainak („Ez művészet? Ilyet én is tudnék festeni!): A nagy modern művészek sem rögtön krikszkrakszokat piszkítottak a vászonra, hanem többnyire megtanultak ügyesen rajzolni, festeni a régi tanok szerint élethűen, aztán amikor már az a formanyelv nem volt számukra megfelelő, alkottak egy másikat, újabbat, amely jobban megfelelt a mondanivalójuk kifejezéséhez.
